A hotelban még kicsit zihált a testünk a délelőtti izgalmak után, de éreztük itt nem maradhatunk. Főleg a lakók szúrós tekintete miatt. Meg ebből már úgysem lehet kijönni jól. Szép búcsú, pedig szerettünk itt lakni.
Már az indulásnál éreztük, aznapi küldetésünk kivitelezhetetlen. A Boszporusz hídhoz indultunk, hogy megkeressük a híres “Ázsia táblát”, amire egy rakás nyelven rá van vésve a legnagyobb kontinens neve. A hídon ugyan nem lehet gyalogosan átkelni, de gondoltuk majd megoldjuk valahogy, hátha oda lehet férkőzni, ha más nem egy távoli kép erejéig.
Kellemes idő volt. Ez annyit tesz, hogy épp nem esett az eső. A villamos végállomásáig mentünk, ami fél úton lehetett Sultanahmet és a híd között. Itt buszra kellett volna szállnunk, persze először nem tudtuk melyikre. Hiába kerestük, sehova sem volt kiírva, hogy mi hová közlekedik – vagy csak mi voltunk picit vaksik – így aztán a közönség segítségét kértük. Langyos szellő simogatta arcunkat miközben kérdezgettük a járókelőket, még a kompot felügyelő tagot is meginterjúvoltuk, aztán végül sikerrel jártunk, nagy nehezen megleltük a tömegközlekedési eszközünket.
Bliccelni esélytelen: az első ajtó nyílt ki, ott lehetett felszállni, az ajtó mellett egy kis elszeparált helyen ücsörgött egy bajszos, cseppet sem bizalomgerjesztő ork, aki egyébként nagyon kedves volt. Másfél TL-ér vitt minket el a busz. A muksó elvette a lét, de se jegy, se zseton, csak egy köszönöm. Először azt hittük csak nekünk nem adott, de kiderült senki sem kap jegyet, csak a pénzt veszik el. Hogy aztán hogyan számolnak el a gubával az rejtély, valószínű nem abból kell kiindulni ahogy nálunk otthon megy ez.
A megállónál az “ork” szólt, hogy itt kell leszállnunk. Milyen kedves. Pedig sokan voltunk a buszon, de a többi megállónál is általában intett, hogy ki érkezett meg úticéljához. Innen gyalogszerrel indultunk tovább, de előbb egy kis pihenő.
Messziről egy mecset minaretjei tűntek ki a házak közül, megszavaztuk hogy útba ejtjük. A türbe a Boszporusz partján magasodott, tövében horgászok próbálkoztak, hátha meglesz az aranyal. Kis ladikok voltak kikötve a csöpp stégekhez, messzebb túrahajók horgonyoztak. Egy kis tér volt a mecset mellett, turistákkal, galambot etető nénivel, árusokkal, meg velünk.
Makinak itt eszébe jutott Pisti haverunk kért tőlünk finom friss Boszporusz vizet, itt a remek alkalom. Lecsattogtunk a vízhez, és Maki megmerítette a kis flaskát, had örüljön Pityu. Csináltunk pár képet még a gyerekeket tanító pecásokról, a tájról, és a hídról, majd továbbálltunk.
Szűk kis utca vezetett a híd irányába, ami magasan tornyosult az épületek fölé. Ahogy közeledtünk egyre hatalmasabbnak tűnt. Mintha már a következő sarok után a pillér jönne, de aztán mégsem. A szűk utca egy térre vezetett. Nemzeti zászlók lengtek keresztbe aggatva az utcákban, a téren árusok, taxik meg buszok. Fogalmunk sem volt hol vagyunk. De mindezek fölött ott volt a monumentális híd, ami összeköti Európát Ázsiával. Gondoltuk csak meg kellene nézni, hol is vagyunk. Az egyik kisutca sarkán egy teázó állt hatalmas üvegablakaival, de nem a turistáknak, inkább a helyi bélabácsiknak. Előtte asztal, székek.
Az egyik széken egy bizalomgerjesztő úriember ült rendőr egyenruhában. Olyan 80 körüli lehetett, mereven nézett maga elé mint a lőttmedve. Na ide be kell mennünk. Leülünk bélabácsi mellé, majd Polyi és J bementek és vásároltak finom teát fogyasztás céljából. Belül minimal art és a körasztaloknál folyó zsuga fogadta őket, meg a kopott fal.
Teázás közben kint aztán elkezdtük a térképet böngészni. és rájöttünk, hogy felfelé kell menni a “hegyen”, ugyanis innen alulról nehéz lesz a hídra ráfordulni. Táskákat fel, irány a hegy.
Szerpentineken autók közt baktattunk felfelé, egyre magasabbra és magasabbra. A kis kertes házak a domboldalban megbújva néztek a Boszporusz hömpölygő hullámaira, amit az útközben feltámadó szél korbácsolt tajtékosra. Néhol mi is kiláttunk, és pillanatokra megpihenve gyönyörködtünk a felhős, de lenyűgöző kilátásban.
Lépcsősorok következtek, itt le lehetett vágni a szerpentin kunkorkáit a házak között. A hegy tetején már ráláttunk a hídra, ímmár a magasból. Ekkor döbbentünk rá, hogy ez tényleg esélytelen. Felhajtót még a messzeségben sem lehetett látni, a szél süvített, majdnem lefújt minket, Poly épphogy csak készített néhány fotót.
Fk és M leintettek két taxit és “vak vezet világtalant” kommunikáció következett. Próbáltuk elmondani hogy a túloldalra igyekszünk, ők meg folyamatosan értetlenkedtek és eszeveszett telefonálásba meg számolgatásba kezdtek. A vége valami irdatlan összeg lett, amit köszönettel nem fogadtunk el és útjukra engedtük őket. Állítólag megy át busz, de innen nagyon messze a megálló, és a túloldalon is nagyon messzire visz a híd végétől, szóval a busz ugrott. Stoppolás megint necces, főleg hogy a reptérre kell érni éjfél előtt, ki tudja hol kötnénk ki. Szomorúan visszafordultunk, a fő küldetés nem sikerült.
Lefelé sem volt egyszerű az út a meredek hegyoldalon és a nagy táskával. Fk meg is botlott egy hirtelen elé ugró útszéli vas izében. Gondoltuk még bepróbálkozunk, hátha van közelebbi busz. Ha már nem is a hídhoz, de legalább a hídon átvisz és akkor jól lefényképezzük az ablakból, meg zsibbadunk kicsit Ázsiában is. Bár mindenki fáradt volt meg tele volt a mai nappal, Polyi és M azért erősködtek. Hát ezért jöttünk! Csináljuk már meg!
Így ők ketten visszamentek a teázóba. Addigra “bélabá” már odébb állt, de a kinti asztalnál a helyi rajzfilmfigurák üldögéltek. Szóba elegyedtünk velük, kérdezgettük hogy lehetne mégis átjutni a túloldalra. Egy háromfogú “jegyjukasztó” kicsit laza angollal elmondta, hogy tényleg nagyon messze van a busz ami átvisz, de van innen olyan ami elvisz oda ahol arra kell átszállni. A beszélgetés közben kiderült, hogy Magyarisztánból jöttünk, szóval rögtön tesók lettünk.
Az öreg valamikor réges-régen járt is Budapesten meg a Balatonnál és nagyon jó véleménnyel van rólunk. Nahát. Közben kijött egy négyfogú hölgy és ő is csatlakozott a diskurzushoz. Persze fotózni is akartunk, de kamerafóbiájuk volt. Érzékeny búcsú, és indultunk vissza a buszunkhoz. A híd túl messze van. Talán majd egyszer visszatérünk még ide.
Visszafelé útba esett még egy kis kajálda. Pontosabban rengeteg, csak mi a “legóssóbat” kerestük, mivel majd ki esett a szemünk az éhségtől. Kis kiülős gyorskajálda, ponyvával a tetején, mellettünk az út túloldalán a tenger. Ebből kifolyólag lazán keresztül fújt rajtunk a szél, ráadásul nem volt finom amit ettünk, de arra azért jó volt hogy ne dögöljünk éhen. Kivéve Vic-et, mert ő gasztroszexuális és mindenhol a legínyencebb cuccot tömöszkölte az arcába.
Valahogy visszakecmeregtünk Sultanahmet-be. Ajándékvásárolgatás következett, ami azért érdekes, mert egyedül Fk-nak maradt még értékelhető mennyiségű pénze. Ebből később lett is egy kisebb bonyodalom, mert a M és Fk út közben kicsit hanyagabbul vezette a könyvelést. Fk átment bankba: megszánta Vic-et és J-t, adott nekik “kölcsön”, aztán engedett a főutcai “cukrászdákban” turkish delight csábításának és vásárolt mindenféle török nemzeti hírességes édességet Közben mi meg jártuk a még nyitva lévő bazársort még ránk nem esteledett. Az egyik bazárban ipari alkudozások árán Polyi és M szert tett két kendőre, a fedezet megszerzéséhez azonban komoly pénzügyi manőverekre volt szükség – a ki tartozik-kinek-mennyivel tovább kuszálódott.
Elfáradtunk. Az uccsó villamos/metró éjfélkor indul a reptérre. Mivel nem akartunk ott héderezni kora estétől hajnal 4ig, így beültünk a törzshelyünkre a Dervis cafe 2-be. Búcsúzóul Vic nagyvonalúan megszponzorálta a társaságot és kért egy vizipipát, meg sok teát, meg kv-t, a készpénzműveletek miatt valahogy mostanra felvetette a zsé. A pincérek a kilenc nap alatt már megismertek, csomagunk láttán kérdezték megyünk-e, hová, stb… Megint tesók lettünk. Egy török néni, kenyérlángosszerű cuccot kezdett sütögetni egy lefordított tárcsa szerű izén a sarokban, emiatt nagyon finom illat lengte be a teázót. A helybéliek játszottak, nézték a vasárnapi meccset meg vizipipáztak.
A pincér srác érdeklődően nézegette az asztalra kitett fényképezőgép-kütyüket. Vigyorgott, majd mondta csinál rólunk képet, meg egyébként is szívesen kipróbálná a gépet. Kicsit még idétlenkedtünk – jó turistához méltóan – Vic ügyesen lealkudott sapeszában, a személyzet nagy örömére, majd búcsúzni kellett. Most tényleg kicsit elszomorodtunk. Elviseltünk volna még itt jó néhány napot.
Kilépve az ajtón persze esett. Mondhatnánk szakadt. A villamosig kicsit megáztunk, a trafikban Vic a biztonság kedvéért vett még egy hűtőmágnest majd felszálltunk. Aléltan, szomorúan zötykölődtünk. M figyelt egyedül oda az úton, jelezte is a többieknek, hogy itt Aksaray-nál kell átszálnunk és kilépett a járműből az esőre. Csodálkozva nézte, hogy a többiek maradnak és kaján vigyorral integetnek a továbbinduló villamosból…
